Hallasd a hangod és találj Te is haza!

Nem tudom, figyeltétek-e már, hogy napjaink kultúrájából egyre inkább kiveszik az éneklés.

Igen, mikor még picik voltunk, talán eljártunk az iskolai énekkarba, és ha szerencsések voltunk, kifogtunk egy lelkes énektanárt, aki kinoszogatta belőlünk a hangokat és rendesen megénekeltetett bennünket.

Az iskolai énekóra persze nem mindnyájunkban idéz fel feltétlenül kellemes élményeket... Előfordulhat, hogy környezetünktől már ideje korán negatív visszajelzést kaptunk, vagy talán  saját magunk sem szerettük a hangunkat és elhittük, hogy mi nem tudunk énekelni.

Aztán azóta, hogy kirepültünk az iskolapadból és megszűntek a kötelező énekórák, azokat leszámítva, akik elkápráztató énekhanggal megáldva születtek és az éneklést hivatásuknak választották, a legtöbben talán arra sem emlékszünk, mikor énekeltünk utoljára.

Az sem, akinek szép hangja volt, és az sem, aki meg van győződve róla, hogy ő nem tud énekelni.

Pedig az éneklés egy nagyon különleges élmény és megtapasztalás forrása lehet MINDNYÁJUNK  számára, akkor is, ha saját magunk is megijedünk magunktól, amikor énekelni kezdünk - mert úgymond " mi nem tudunk énekelni".

Mi is történik mikor énekelünk?

Az énekelés szervesen összefügg a lélegzéssel, hiszen mindkét esetben levegő áramlik ki és be. Légzés nélkül nincs élet, hiszen szervezetünket ez az állandó körforgás tartja életben: beszív -kienged -beszív. Az életben maradáshoz ez olyannyira nélkülözhetetlen, hogy testünk már magától tudja a dolgát: fontos matematikai feladványok megoldása közben, vagy egy nehéz tárgyaláson is tudunk lélegezni, anélkül, hogy erre külön figyelmet kellene fordítanunk.

Ezzel együtt, biztos megfigyeltük már, hogy egészen máshogy veszünk levegőt, amikor koncentrálunk vagy idegeskedünk, kocogunk vagy épp az ominózus matek példát igyekszünk megoldani. Vagy gondoljunk csak arra, amikor akkorákat sóhajtozunk, hogy áthallatszik a szomszéd szobába.

Ilyenkor is LÉLEGZÜNK, csak kicsit másképp. Fizikai, érzelmi, lelki állapotunk közvetlen ráhatással van arra, ahogyan lélegzünk.

Ezen általában ritkán szoktunk elmerengeni, és nem tulajdonítunk  a dolognak nagyobb figyelmet. De mi van, ha egymás után háromszor kapunk tüdőgyulladást, aztán ripsz-ropsz azon kapjuk magunkat, hogy egy beutalót szorongatunk a kezünkben a sebészetre, hogy kioperálják a tüdőnk egy részét mindenféle különösebb előzmény nélkül?

Ilyenkor szívesebben rászánjuk az időt, hogy mélyebbre ássuk a témában és tegyünk valamit önmagunkért. És elgondolkozunk rajta, hogy miért is van, hogy mindig el kell jutni a vészpontig, hogy észbe kapjunk.

Aztán, ahogy mélyebbre ásunk a betegszabadság hosszú hetei alatt, rádöbbenünk, hogy volt oka annak, hogy rosszul vettük be a levegőt, és tudat alatt elzártuk magunkat az életet biztosító forrástól. Vagy talán rájövünk, hogy más zárta el előlünk az utat, és úgy éreztük, valakitől, valamilyen helyzettől már nem kaptunk levegőt, és ott érzelmileg befulladtunk, fulladoztunk. Talán, azt is látjuk, hogy ahogy egyre rosszabbul vettünk - illetve egész pontosan "nem vettünk" - levegőt, úgy fogyott el belőlünk az energia, a lelkesedés és az öröm.

Annak ellenére, hogy serdülőkoromban a zene és az ének fontos szerepet játszott az életemben, az elmúlt években arra lettem figyelmes, hogy ha néha-néha egy Karácsony este szeretnék az énekbe bekapcsolódni, vagy a kocsiban együtt dünnyögni a kedvenc énekesemmel, a  dallam helyett egy elszörnyesztő, erőtlen krákogás jön ki belőlem. Ezt mindig a dohányzás káros mellékhatásának tulajdonítottam, és ez így is volt, a dohányosok körében ki ne ismerné e jelenséget.

Arra is rájöttem azonban, hogy e siralmas állapot kialakulásához más egyéb hatások is hozzájárultak.

Nem tudtam már énekelni, mert nem jött ki hang a torkomon. Mert nem tudtam már egészségesen, jól lélegezni. Mivel be sem ment elegendő oxigén, testem összes sejtje oxigén hiányban szenvedett, ezzel egész szervezetem fokozatos leromlását okozva. Tüdőm lépésről lépésre elkezdett alul funkcionálni, és ez a kilégzésben is egyre hangsúlyosabban megnyilvánult.

Ahogyan egyre beljebb merészkedtem saját belső barlangomba, elfojtott, vagy nem teljesen megélt érzéseimet felkutatva, egyre erősebben úrrá lett rajtam az érzés, hogy ki akar törni belőlem egy HANG. A hang, amiben egy ÉRZÉS öltött testet. Először kicsit bátortalanul, kihasználva az üres lakást rászántam magam, hogy utat engedek ennek a kitörekvő érzésnek, akkor is, ha inkább rémisztőre sikerül -úgysem hallhatja rajtam kívül senki.

És minél kitartóbban próbálkoztam, egyre inkább éreztem, hogy ez nekem JÓ, és valami egészen mélyen felszabadul bennem. És egy napon, éreztem, hogy MOST fog megtörténni: ott és akkor egy elementáris erejű kiáltás, egy énekhang tört fel belőlem, kitisztult a hangom és már nem vinnyogtam, hanem megszólalt bennem valami. Ez én voltam, ott belül, aki úgy döntött, hogy igenis, akar levegőt venni, mert lélegezni JÓ! Mert élni JÓ, mert van oxigén. És végre a régi szép énekhang csengett vissza  a krákogás helyett!

Mondanom sem kell, hogy azóta minden napot énekléssel kezdek. Ritkán énekelek kész dalokat, sokkal szívesebben engedek utat a belső hangnak, hadd jöjjön kedvére. Úgysem hallja senki! És figyelem a hangot, nem próbálom többé lezárni, mert ahogy teret engedek neki, energiával tölti fel a szervezetemet, könnyebbnek tűnnek az aznapi feladatok, vagy ha nyúzott vagyok, engedem, hogy kipanaszkodja magát a hangom, a bensőm.

Egész más, mintha csak elképzelném gondolati síkon. Engedem, hogy a gondolataim és érzéseim a testem fizikai síkján megjelenjenek. Mert így vagyok TELJES, és ez segít a belső egyensúlyom, harmóniám megtalálásában.

Az egyik amerikai "ki mit tud"-on, feltűnt egy fiatal fiú, aki 5 éves kora óta koldulásból tartja fent magát az utcán élve, és az éneklés a mindene. Nincs semmije és senkije, de imád énekelni, és az éneklés számára a minden. Bár sosem tanult énekelni, és valószínűleg nem folyamodott hasonló hosszas elmélkedésekre vagy tudományos cikkek olvasgatására. Mégis, ösztönösen, ott belül - tudta, hogy amíg tud és szeret énekelni, semmi sincs veszve. Amíg énekelni fog, mindig lesz segítség és remény. Mondanom sem kell, hogy amikor ez a fiú énekelt, senki sem bírta a hallgatóságból könnyek nélkül megállni, és nem azért, mert annyira megsajnálták, hanem mert egy nagyon szép ember/lélek énekelt ott bent, és ezt mindenki megérezhette, és megláthatta. Mert megengedte.

Engedd meg te is magadnak és énekelj!

Teljesen jelentéktelen, hogy kinek milyen szép vagy jó énekhangja van. Ne csinálj ügyet belőle.

Az úgymond "civilizálatlan, barbár" népek minden nap vagy legalábbis rendszeresen énekelnek, de amikor ünnep van, akkor biztosan. Szerinted miért? Nem azért, mert nincs you tube hozzáférésük, és be kell érniük a saját egyszerű, kézzel készített hangszereikkel.

Láttad a filmet, ahol az ausztrál bennszülött minden nap énekel a sivatagból az unokájának, akit a civilizált világ elragadott és bevitt a városba? Minden nap énekel hozzá és hívja. Elénekli a puszta magányában, hogy várja haza az otthona, egészen addig, míg az élet haza nem sodorja végre oda, ahol már régóta várt rá az igazi ÉN-je, élete, gyökerei.

Relaxációs Stúdió